Hugo,Victor

Botegyszerű pamflet behatárolt terjedelemben* a halálbüntetés ellen. Adott egy fickó a siralomházban, akiről nem tudjuk, mit követett el – sőt, nem is szabad tudnunk, mert ez befolyásolna minket abban, hogyan fogadjuk be szorongását. Megtudunk ugyanakkor sok minden mást – például hogy kislánya van**, és hogy a siralomház bizony nem rózsalugas. Jó, hát tegye fel a kezét, aki szerint rózsalugas, mondhatnánk erre – de ne feledjük, Hugo egy olyan periódusban tette le az asztalra a regényt, amikor a halálbüntetés szükségességét legalább annyira evidenciának vélték, mint amennyire most én evidenciának vélem, hogy egy államnak felhatalmazást adni egy élet kioltására akármilyen indokkal olyan fegyver, amiért az állam a bizalmat egyszerűen nem szolgálta és nem is szolgálhatja meg***. Ahogy ma az EU egyik sarokköve, hogy a halálbüntetés bevezetése nem lehet a törvényhozás témája, úgy volt akkoriban a büntetés-végrehajtás sarokköve, hogy halálbüntetés márpedig van, és kész, ennyike, lehet az Úristenhez panasszal folyamodni – legfeljebb arról lehetett diskurálni, hogy nyilvánosan hajtsuk végre, mint egy mozielőadást, vagy sutyiban. Ilyen értelemben ezt a kisregényt én fenemód bátor kiállásnak tartom – lövésem sincs, hatott-e a döntéshozókra, de hogy bevitte a közbeszédbe a kérdésnek egy olyan oldalát, amivel addig a szemérmes közvélemény nem foglalkozott, az biztos. Mégpedig azt, hogy mielőtt halálra ítélnek valakit, lehet, hogy bűnöző. De miután halálra ítélték, csak ember – akármilyen ember.

(Valamiért többször beugrott olvasás közben a Közöny. Bár Hugo elbeszélője nyilván több fokkal szenvedélyesebb, mint Camus-é – oximoron is lenne egy szenvedélymentes Hugo-regény, éppúgy, mint ahogy oximoron a koffeinmentes kávé is –, de ugyanúgy lényeges eleme a szövegnek a külvilág képtelensége arra, hogy az elbeszélő belső világát, szenvedését érzékelni tudja.)

* Victorhugoi értelemben behatárolt terjedelmű, nyilván – mondjuk A Nyomorultak-hoz képest.
** Amely kislányt persze Hugo egy eszement lájkvadász jelenetben be is hozza a regénybe, alaposan felpezsdítve ezzel a francia papírzsebkendő-gyárosok forgalmát.
*** A halálbüntetés kérdését én magam csak egy olyan államban lennék hajlandó fontolóra venni****, amely a priori tévedhetetlen – de ilyen állam nincs, és nem is képzelhető el.
**** És még ott is elvetném, mert a halálbüntetés egyik hozadéka, hogy tulajdonképpen az állam valamennyi tagját bevonja egy gyilkosság elkövetésébe, azokat is, akik ezt akár vallási, akár egyéb okokból ellenzik, de főleg azért, mert meggyőződésem, hogy a halálbüntetés egyik alapvető célja, hogy kielégítsen egy társadalmi bosszúvágyat – és szerintem a bosszúvágyat nem kielégíteni kell, hanem kontrollálni.

( )

Hugo udgav romanen anonymt i 1829, men trådte frem som forfatter til 2. udgaven fra 1832. Her forklarede han sine intentioner, så de ikke var til at tage fejl af: Målet var at udstille dødsstraffen som et barbarisk levn fra uoplyste tider, og forordet fik ekstra bid, for Nationalforsamlingen havde først besluttet sig for at overveje afskaffelse, da den truede med at ramme fire af deres egne. Den kritik er måske lidt letkøbt, for under den franske revolution var det i høj grad med livet som indsats, hvis man trådte ind på den politiske scene.

Romanen skildrer ikke bare den sidste dag for en dødsdømt men de sidste seks uger. Det var den tid, der traditionelt gik fra en forbryder blev dømt til appellen var færdigbehandlet og straffen blev fuldbyrdet. Vi møder fortælleren på anklagebænken, hvor han stadig håber på livstid, men dog ender med en dødsdom. Derefter bringes han til Bicêtre fængslet og bliver placeret i en af de særlige celler på datidens dødsgang.

Han oplever snart, at dødsdommen giver ham en særlig status hos de andre fanger, og han bliver misundelige på selv de usleste af dem, fordi de trods alt har livet foran sig. En dag bliver en gruppe fanger lagt i jern og gjort klar til den grusomme tilværelse som galejslave i Toulon, noget som altid har fyldt fortælleren med skrækblandet fascination. Han ser dem tage rituelt afsked med fængslet, blive lænket sammen og hånet af tilskuerne, da de skumpler af stede på gamle kærrer. Og dog ser deres tilværelse meget mere tiltrækkende ud, fordi den ikke har en slutdato.

Fortællingen kulminerer på fangens sidste dage. Appelmulighederne er udtømte, og han bliver gjort klar til transport til rådhuset. Guillotinen er ved at blive gjort klar på Place de Greve, og turen derind er én lang afsked med byen og med livet, mens en lettere uengageret præst plaprer løs uden for alvor at tro på, at fangen kan blive frelst i sidste øjeblik. Systemet er så mekaniseret og så lidt interesseret i det enkelte menneske, at vognen da passende kan vente til den næste dødsdømte er klar til at blive taget med til Bicêtre.

Fortælleren er ikke uskyldigt dømt, og han prøver ikke på at foregøgle det. Det er en morder, der har fortjent at blive straffet, men han er også far til en lille pige, der nu skal vokse op faderløs, og først og fremmest er han et menneske, der har en umistelig ret til livet.

Romanen er velskrevet, selvom man godt kan undre sig over, hvor meget fortælleren angiveligt har tid til at nedfælde de sidste par timer inden henrettelsen. Den er også et vægtigt indlæg mod dødsstraf, for Hugo demonstrerer til fulde, at der er tale om en ”cruel and usual punishment”, som det siges på engelsk. ( )

NB-4

Very short and very good, with some similarities to Les Miserables ( )