Not a bad read, but not grabbling. ( )

210mm x 130mm (8" x 5"). 9000pp. Dark blue/gilt hardback leatherette cover.

Somewhere between 2.5 and 3 stars, but I don't feel right about rounding up this time.

There are several rambling parts that are deadly boring, just blah blah blah about beauty or The Writer's Life or whatever; I strongly suggest skipping these bits. Basically, whenever you sense that Maugham is straying from the plot just skim until he picks the thread back up, it makes the book much more enjoyable.

That being said, I'm glad I finished it because I liked the way he ended things quite a bit. ( )

This “social satire” was an interesting read. I felt it was meandering at times and I sometimes struggled to determine the tone Maugham was going for. Nonetheless, I felt there was some unique commentary on sexual liberation of women as well as class. The internal thoughts of the narrator seemed to dip into nonfiction/literary criticism at times. Content warning for casual antisemitism and use of the n-word in dialogue. ( )

Tanmese a viktoriánus emlékezetről, avagy miből lesz a cserebogár. Ashenden, az író nyugalmát két kollégája zavarja meg: az egyikük, Alroy Kear él, a másikuk, Driffield épp most halt meg. Eme sajnálatos tény (mármint az elhalálozás) indítja arra az élő írót, hogy felkeresse Ashendent, mégpedig abból a célból, hogy csepegtessen már neki némi életrajzi adatot az elhunytról, merthogy Ashenden hamvas kölyökfóka korában állítólag jól ismerte őt. Csakhogy amit Ashenden tud Driffieldről (és amit nosztalgikus visszaemlékezések füzérén keresztül meg is oszt az olvasóval), az aligha építhető bele organikusan egy szalonképes életrajzba – és itt kezdődnek a problémák. Maugham regénye egy kettős átváltozás története: egyfelől láthatjuk, ahogy szegény Driffieldből kiszipolyozza a vért környezete, mert túl elevennek találja ahhoz, hogy egy viktoriánus mítosz tárgya legyen – ha már szobrot formáznak belőle, legalább legyen élettelen. Másrészt pedig (és talán elsősorban) Ashenden átalakulásának története is, aki nem kis részben Driffield (pontosabban felesége, Rosa) hatására válik hétköznapi konformista brit fiatalemberből művésszé. Elegáns, hajlékony, okos (néha okoskodó) kötet a művészről, és arról, milyennek akarja látni a művészt a társadalom, és hogy e két elem között mekkora szakadék tud lenni. Végig belengi valami finom avíttság, ez elfeledett Anglia emléke, amit én különösen sokra értékeltem. Jó volt. ( )