Sándor Csoóri (1930–2016)

Magoséknál künn a tanyán megállt az idő. Beleragadt abba a jó vendégmarasztaló alföldi sárba. Ha pedig mégis meglódulna, hát a gazduram, Magos Mihály olyat csördít oda neki a járomszeggel, hogy ott gebed meg. Szövetkezetesítés? Piha! Magyar ember egyedül gyürkőzik neki, ha beleroppan a dereka, akkor is! Menne a lány világot látni? Hát ráakasztjuk a kútágasra, megmerítjük a jó hideg vízbe, oszt attul lehiggad. Igazi nyakas paraszt, konokságban, kíméletlen erkölcseiben van valami, ami az ógörög drámák hőseivel rokonítja – és ahogy azok, hát Mihály bátyám se nyughatik, amíg ki nem brusztol magának egy tragédiát. Már ha lehetséges egyáltalán itt az Isten háta mögött tragédiáról beszélni. Mert ugye a tragédiák lényege végső soron az, hogy az emberre olyan súllyal nehezedik döntéseinek következménye, hogy összeroskad alatta. De mi van, ha Magos Mihály lelkiismerete tiszta marad? Ő csak azt tette, amit tennie kellett, saját paraszti moráljához hű maradt – minden, ami rossz, valaki más hibája. A világé. Az időé, ami menne tovább, hogy az Úrjézuskrisztusmáriaszentjózsef rogyasztaná rá a csillagos eget. Ebben az esetben Magos Mihály nem tanult semmit, ami történt tehát, tökéletesen értelem nélkül való. És ez a tragédia: hogy még tragédia sincs. Csak minden megy tovább.

Köszönet Csoórinak, hogy megtalálta ezt a móriczi, ezt a tömörkényi sztorit odakinn a pusztán, és csinált belőle egy fájdalmas riportregényt. Tökéletes akkor lett volna, ha megállja, és nem moralizál bele a szövegbe. Mert ez a történet annál hatásosabb, minél egyszerűbben van elmondva: ha csupasz és vigasztalan, mint a gyümölcsfák februárban, egy ködös hajnalon.… (mer)