Norbert Elias (1897–1990)

"Neveletlenség üdvözölni azt, aki éppen vizel vagy beleit üríti."
(Rotterdami Erasmus: De civilitate morum puerillum)

Jó tudni, hogy a nagy Erasmus foglalkozott azért fontos dolgokkal is.

Ha a kötet első felét nézzük, olybá tűnik, mintha a holmi illemtani összefoglalót látnánk: hogyan változott a századok során az asztali etikett, milyen szabályok vonatkoztak az orrtörlésre, a köpködésre vagy az evőeszközök használatára. Mondhatni, ez a kötet érdekesebbik fele, megtudjuk például, hogy nem ildomos "odanyújtani másnak valami büdös dolgot, hogy szagolja meg". Mindezt nem is akárki, hanem egy érsek (Giovanni della Casa) közli velünk, ami azért jelzi, eleink szakmányban tolták egymás orra alá a különböző aromás rothadmányokat, különben nem kellett volna érseki tekintéllyel tiltani. Elias folyamatában mutatja be, ahogy mai szemmel nézve igencsak undok cselekmények előbb az "udvar" szintjén esnek tilalom alá, majd tabusításuk leszivárog a társadalom alsóbb szintjeire is. Mondjuk, így terjed a "civilizáció".

Aztán a kötet második felében jön a keményebb, mondhatni, csonthéjas szöveg. Elias ugyanis szintet ugrik, az orrtúrás és az asztalkendők világa helyett hirtelen a nyugati államok* kialakulásának mikéntjében találjuk magunkat. Ezek a társadalmak minőségileg különböztek az ókoriaktól, egyfelől mert nem rabszolgatartásra épültek, másfelől pedig nem a ragadtak le a vízpartoknál, mint a Római Birodalom, hanem a kontinens belseje felé is terjeszkedtek. A szerző legfontosabb állítása, hogy a nyugati államok fejlődésének hajtóereje egy alapvető ambivalencia. Egyfelől jellemzi a központi hatalom folyamatos erősödése, aminek köszönhetően a királyok és az udvar fokozatosan (bár időnkénti visszaesésekkel) adó- és erőszakmonopóliumra tettek szert. Másfelől viszont ez a folyamat a társadalom egyre mélyebb diverzifikáltságával járt együtt, aminek következménye az lett, hogy a különböző elemek egyre inkább függeni kezdtek egymástól, még akkor is, ha az egyik egyértelműen alárendelt helyzetben is volt a másikkal szemben. Király függött az úrtól, úr a királytól, város a vidéktől és vidék a várostól, nemes a paraszttól és paraszt a nemestől. Mindenki egyre inkább rá volt utalva a másikra, a társadalmat egyre inkább átszőtte a kölcsönös függőség. A kulcs tehát, hogy az állam különböző tagjai között a viszonyok nem egyirányúak, hanem ugyanaz a viszony akár egyszerre lehet pozitív és negatív. Ez pedig egy folyamatos feszültséget teremtett a felek között, egyfajta törékeny egyensúlyt, ami felett az uralkodó csak azért tudott valamiféle kontrollt tartani, mert alávetettjei maguktól nem bírtak volna egymással, ezért mindegyik kénytelen volt (legalább időnként) a király támogatásáért folyamodni. (Ezt nevezi Elias királymechanizmusnak.) Ugyanakkor a tény, hogy a társadalmi egymásrautaltság egyre nőtt, ez egyben azt is jelentette, hogy a társadalmi csoportok fokozatosan többletjogokat tudtak szerezni maguknak - ez pedig lassan elvezetett minket oda, ahol ma a nyugati civilizáció van.

És itt találkozik egymással a kötet két fele. Eliasnak ugyanis az a baja az eddigi hipotézisekkel, hogy mind kiragadott pillanatokon keresztül, pontszerűen akarták magyarázni a civilizáció kialakulását. Pedig Elias szerint éppen az a lényeg, hogy nincsenek pillanatok, hanem egyetlen folyamat van, ahol a mikroszint eseményei (mint amilyen az asztali késhasználat) éppannyira lényegesek, mint Navarrai Henrik összes törvényei. Néhol túlírtnak tűnő szöveg, talán mert Elias a nüanszokon is hosszan hajlamos elidőzni. De érezni benne, forradalmi gondolatai vannak arról, hogyan kell szemlélni a történelmet, igyekszik olyan pszichológiai fogalmakat is integrálni (szégyen, feszélyezettség, egyéni agresszió, tudatalatti, stb.), amiket addig - és azóta is - a történészek bottal se piszkáltak. Összességében hihetetlenül izgalmas konstrukció a civilizációról, ami igazából nincs is, vagy legalábbis nincs kész, hisz folyton átalakul. Következésképpen talán pontosabb "civilizálódásról" beszélni. Néhol pedig még arról sem.

* Tegyük hozzá, amikor Elias a nyugati államról beszél, elsősorban a francia államról beszél. Ezzel együtt nem mulasztja el beleszőni fejtegetéseibe a német** vagy az angol állam sajátos fejlődési útjait sem, egyszerűen Franciaországot tartja leginkább alkalmasnak arra, hogy hipotézisét modellezze általa.
** Talán nem érdektelen (bár az értékelés ívéből kilóg) megemlíteni, hogy a francia és a német civilizációszemlélet között Elias fontos eltérést lát: az első a klasszikus "civilizáció", ami nyitott, és jellemzően az uralkodói udvarból lefelé terjed, a németre viszont inkább a "kultúra" elnevezést használja, ami a romantika hatására a hazafias polgárság körében jött létre, nem kis részben az idegen származású uralkodói házakkal szemben. Amíg a francia "civilizáció" lényege, hogy expanzív, meg akar honosodni mindenfelé, addig a német "kultúra" valami ellen határozza meg magát, ezért zártabb konstrukció. Bár magyar nyelvterületen a "kultúra" fogalma egyértelműen pozitív jelentéstartalommal bír, ezért ez a fejtegetés talán idegen tőlünk, de azért itthon is tapasztaljuk, hogy amelyik politikus a "mi kultúránkat" emlegeti, az többnyire valakivel szemben akar mozgósítani minket.… (mer)

Apesar deste segundo volume ser muito mais interessante do que o primeiro, forma com ele um todo coerente, sendo necessário a leitura do primeiro para compreender a tese do autor.
Após a abordagem dos conceitos de civilização e cultura em França e na Alemanha, o autor terminou o primeiro volume com as condições que levaram às mudanças de comportamentos sociais. Começa este segundo volume com uma análise muito interessante obre o monopólio do uso da violência e do consequente monopólio da cobrança de taxas e impostos.
Para tanto, faz um analise histórica de cariz hegeliano, começando em Carlos Magno, para demonstrar que sob um poder monopólico há tendências centrífugas que levam à desintegração desse poder, as quais depois de lutarem pela sobrevivência, tentam reconstruir em seu favor esse mesmo poder. Este equilíbrio instável entre tensões centrífugas e tensões centrípetas é válido tanto em termos de política, como sociais e económicos. Portanto, as conclusões do autor sobre os equilíbrios políticos na Idade Média são igualmente válidos para a lutas económicas dos nossos dias.
Porque os equilíbrios político, social e económico ainda não foram conseguidos, o autor termina concluindo que ainda não nos podemos considerar civilizados, pois o processo civilizacional ainda está em curso.… (mer)