András Forgách

(Elöljáróban: Forgách előző kötetét összetéveszthetetlen hangja miatt méltattam, ezen most pontosítanék kicsit. Forgách kísérletezik. Próbálgat. Újító a szelleme. Amitől nyilván az írásai időnként összetéveszthetetlenek lesznek, néha meg nem annyira.)

Az irodalom már jó ideje próbálkozik, meddig lehet elmenni a személyesség tekintetében. Kevés szerző pirul már bele, ha szörnyű magánbűnökről vagy saját szexuális eltévelyedéseiről kell beszámolnia. Ha van az efféle irodalmi intimitásnak csúcsa, akkor az alighanem önön családunk kivesézése, amitől nekem személy szerint olyan érzésem szokott támadni, mintha kukkoló lennék. Ez az egyes számú zavarba ejtő dolog. Esterházy Javított kiadás-a volt talán az első nagyobb fecske (a nagyobb fecske – az már-már sas) honi irodalmunkban – persze mi az egyáltalán, amit nem Esterházy csinált először honi irodalmunkban? (Jó, erre nem kell válaszolni.) Ez már jó ideje történt, de úgy fest, mostanában kezdenek újra elmerülni íróink a szülő élveboncolásának tematikájában – Györe Balázs, Száraz Miklós György és Forgách* is ilyesmivel próbálkozik. Forgách annyiban is követi Esterházy-t, hogy a pozitív jelentéstartalommal bíró szülő-képet hozza játékba a negatív jelentéstartalmú ügynök-képpel, és ezeknek kontrasztja-konfliktusa adja a könyv (regénynek nem mondanám) dinamikáját.

A második számú zavarba ejtő dolog meg a kötet hangja: mintha Forgách nem is tudná, mit szóljon ehhez az egészhez. Néhol tárgyilagos, néhol elemző, néhol bánatát versben mondja el**, bizonyos lábjegyzetekben jól kiordibálja magát, máshol meg mintha úgy lenne vele, hogy beszéljenek csak a pőre dokumentumok. Ez amúgy egy teljesen vállalható gyermeki hozzáállás. Hogy vállalható írói hozzáállás-e, azt igazán nem tudom megmondani. Úgyhogy ambivalens érzésekkel csuktam be a könyvet az utolsó oldal után: az nem kétséges, hogy fontos könyv ez, ha a történelmi hátteret, és a szereplők pszichológiai profilját tartjuk szem előtt. Ugyanakkor nem tudom, fontos könyv-e ez irodalmi értelemben.

* A középsőt nem olvastam, mindenesetre a róla hallottak alapján megkockáztatom a kategóriába emelést.
** Mellesleg a prózában elhelyezett hosszabb versbetétekkel gyakorta nem tudok mit kezdeni. Más minőségi kritériumoknak kell megfelelniük, és gyanítom, nem tudom kellőképpen átállítani az agyamat ahhoz, hogy helyükön kezeljem őket. Ugyanakkor világos, hogy bizonyos emóciók bonyolultságát a líra lényegesen jobban adja át, mint a prózai szöveg.… (mer)