Kálmán Mikszáth (1847–1910)

A Beszterce ostroma (1895) Mikszáth egyik legolvasottabb regénye. Nem véletlenül. A groteszk elemeket is hordozó mű, középpontjában egy negatív, mai szóhasználattal élve deviáns hőssel az író időszerűségének ékes bizonyítéka. Nedec várának ura, Pongrácz gróf egy magyar Don Quijote. A 19. században élve hadat üzen saját századának. Középkorias gesztusaival és tetteivel a nevetségességen túl az olvasó együttérzését s szeretetét is kivívja. Ez nem az "őrülteknek" kijáró elnéző szeretet, hanem a nagy álmok képviselője iránti rokonszenv. Pongrácz gróf elmeállapota a 19. század mércéjével mérve orvosi eset. De így is környezete és kora fölé magasodik nemegyszer. (Bookline)… (mer)

A Szent Péter esernyője és a Különös házasság című regények Mikszáth Kálmán életművének talán legjelentősebb és legnépszerűbb alkotásai, mindkettő élvezetes, fordulatos. izgalmas cselekményű olvasmány, melyek méltán emelték a nagy mesélőt halhatatlan szerzőink sorába. A Manó Könyvek Klassz!-sorozatában Nógrádi Gergely az eredeti cselekményt követve, ám rövidebb formában meséli újra a klasszikus irodalom gyöngyszemeit, azzal a céllal, hogy a remekművek a mai fiatalok számára is érthető és szerethető olvasmányok legyenek. Ugyanakkor a kiadó nemcsak a nagy nemzeti legendák megismertetéséért, de az értékes írói örökség megóvásáért is síkra száll: a sorozat köteteit számos, az eredeti regényekből kiemelt szövegrészlet gazdagítja. (Bookline)… (mer)

Van abban egy csepp irónia, hogy az az író írja meg Jókai Mór élettörténetét, akinek munkássága leginkább példázza, mennyire hamvába holt a Jókai által elkezdett elbeszélői stíl a magyar irodalomban. Amivel legkevésbé sem azt akarom mondani, hogy mindebben Mikszáth a ludas (ha egyszer ő az anekdotikus történetmesélésben volt istencsászár, akkor persze, hogy abba fekszik bele), csak hát más sem akadt, aki a Mester által elkezdett epikus ívet tovább vitte volna. Így az a paradox helyzet állt elő, hogy bár nagy ingerem van Jókait a legfontosabb magyar írónak nevezni, ez a jelző mégsem lenne teljesen pontos – mert hát a fenn érintett okból kifolyólag nemigen akadt követője a magyar prózában. Talán helyénvalóbb úgy fogalmazni, hogy ő egy nagy elszalasztott lehetősége volt elbeszélő hagyományunknak, hogy az a XIX. század végére felzárkózzon Európa élvonalához*.

Az amúgy biztos, hogy Mikszáth elképesztően felfényezi az író Jókait. Egyrészt okkal, mert mint felhívja rá a figyelmet, ő honosította meg „az elbeszélés könnyed folyamatosságát, mintha csak oda volna lehelve, amit mond, a természetes fordulatokat, melyek egymásból látszanak kinőni, mint a fák gallyazata.” (239. oldal) Ez rendben is van, elfogadom. Másrészt viszont mikor kijelenti, hogy hőse 20 évvel megelőzte Dosztojevszkijt meg Maupassant ezzel a természetességgel, az már kicsit meredeknek tűnik, hümmögök is rendesen. Még a hibáit is úgy adja el, mintha azok növelnék zsenink becsét – slendrián a szerkesztésben? Oda se neki! Csak a kis csermelynek kell tisztának lennie, a nagy folyó sodorhat mindenféle szemetet is, csak úgy mellékesen. Árnyalja azért a képet, hogy az ember Jókai már nem annyira szoborszerű a mikszáthi értelmezésben – a portré ezen oldala egy ítéleteiben befolyásolható figurát, egy gyenge jellemet tár elénk. Ez így, mondjuk: fifty-fifty.

Bevallom, nekem ebben a könyvben az tetszett inkább, amitől Mikszáth-szöveg, amitől meg Jókai-monográfia, az már kevésbé. Ennek egyszerű oka van: életrajz-írói szempontból ugyanis Móricunk valami rohadtul unalmas figura. Más írókkal nem járt össze**, levelet alig írt, össze alig veszett valakivel, este 10-kor lefeküdt aludni… Még ami első ránézésre izgis, azt is sikerült elpacsálnia: összeházasodik egy nála 8 évvel idősebb primadonnával – micsoda botrány, gondolhatnánk. Aztán szép csendesen eléldegélnek egymás mellett, mint a galambok… Megszövegezi ’48-ban a 12 pontot, és aztán mivel tölti a szabadságharc hátralévő részét? Újságot szerkeszt. Bravó. Ahelyett, hogy szuronyt szegezve rohanna hegyre fel meg hegyről le. Jellemző, hogy amikor Kossuth elküldi Rózsa Sándorhoz egy menlevéllel, ő a közelébe se jut a megabetyárnak – bár azért a visszaemlékezéseiben kerekít egy pöpec kis kamut a nagy találkozásról. Szinte látom, ahogy Mikszáth vért izzad, falhoz csapdossa a kalamárist, miközben azt üvölti: „Hát mit a túrót kezdjek egy ilyen stréberrel?” Aztán lehiggad kicsit, és megoldja okosban: ide egy kis rajz a pannonhalmi líceumról, oda egy finom tabló a fejlődő Pest-Budáról, amoda meg néhány életkép az 1830-as év bimbózó irodalmi életéből… Meghintjük az egészet ízes kiszólásokkal, csinos anekdotákkal… És már meg is vagyunk. Így már fogyasztható. Jó étvágyat hozzá!

*Ahová nézetem szerint különböző okok miatt csak a XX. század harmadik harmadában sikerült besorolnunk***, de akkor aztán vastagon. Amit az utóbbi idők csinos díjesője is jelez.
**Ennek fényében persze érthető, hogy tanítványai sem voltak, akik továbbvinnék a maestro módszereit.
***Már ha van az irodalomban az „élvonal” kifejezésnek értelme. Kicsit elbizonytalanodtam benne…… (mer)

Ha van a Mennyországnak olyan szekciója, hogy „Magyar Irodalom Nagyjai”, Mikszáth biztos ott üldögél valami kemencesutban vagy kávéházi asztalnál, és a csibukjából bodorodnak ki a bárányfelhők. Ha meg valamelyik kései kolléga arra kíváncsi, hogyan is kell jól anekdotázni, hát mellételepszik egynéhány tanácsért. Ha él, álmában, ha pedig meghótt – akkor akár személyesen is, mert ugye minden rosszban van valami jó. Ez a kötet egy igen-igen jól sikerült (bravó a szerkesztőnek!) reprezentatív válogatás Kálmán bátyánk rövidprózáiból (tárcákból és novellákból vegyest), amiben szépen kidomborodik írónk valamennyi erénye: hogy úgy csipkelődő, hogy sosem rosszindulatú, és úgy kritikus, hogy sosem öli meg a prózáját holmi prédikátori hevület. Szóval ha valaki meg akar ismerkedni Mikszáthtal, nyugodtan kezdje ezzel a kötettel a barátkozást. Már ha egyáltalán valakinek meg kéne még ismerkednie Mikszáthtal.… (mer)