Jenő Szűcs

Szűcs Jenő a magyar történészek Kurt Cobainje: tragikusan rövidre szabott pálya, benne egy Smells Ten Like Spirit-tel, az Európa három történeti régiójáról c. tanulmánnyal. No most Szűcs úgy nőtt ki tán legnagyobb társadalomtudományi gondolkodónkból, Bibó Istvánból, mint fatörzsből gyönge ága, de mint minden igazi tanítvány, továbbgondolta és kikerekítette mesterét. Tulajdonképpen az érdekli, amit Bibó "zsákutcás magyar történelemnek" nevez, Ady pedig a kompország metaforájával ragad meg: hogy miért választjuk ki mi magyarok (mint közösség, nem mint egyén, természetesen) két lehetséges döntés közül tévedhetetlenül a rosszabbikat.

Szűcs a kora középkorig utazik vissza, az európai államalakulatok bölcsőjéhez, és ezzel máris többet nyújt, mint Bibó, aki Dózsánál megtorpan. Ebben az időszakban a Római Birodalom rottyra megy, a germán "kíséret" jellegű szerveződés is megszűnni látszik, helyette pedig mi marad? A káosz, a nihil. Ugyanakkor ez csak a látszat, mert a Nyugat valójában nem felejtette el a múltat, idővel világossá válik, hogy mind a római, mind a germán sajátosságokat integránsan beleépítette az új találmányba, a feudalizmusba, ami csak látszólag merev szerkezet, valójában alapja a szerződő felek (vagyis a hűbéresek) közti viszony kölcsönössége. A Nyugat ugyanis (részben a kereszténység hatására) sosem felejti el az ideát, hogy a hatalom végső soron a néptől ered, és ez mozgásteret biztosít a társadalomnak. Ez pedig kialakítja a "szabadság kis köreit", hogy megint Bibótól kölcsönözzünk.

A nyugati történelem lényege tehát a "mozgás", ami nem képzelhető el a folyamatos felbomlás nélkül, és ami folyton lendületet nyer az olyan autonóm aktoroktól, mint mondjuk a városok közössége, vagy épp azon belül: az egyetemek. Ezzel szemben a Kelet mozdulatlan. Itt van Bizánc, aki sikeresen konzerválta a maga államiságában saját elképzelését a Római Birodalomról - aztán mire ment vele? Jöttek az agresszív, fiatal, fejlődőképes államalakulatok, és Bizánc vénséges aggastyánként reszketett előttük, nem tudott válaszolni a kihívásokra, nem volt eszköze arra, hogy mit kell tenni a megváltozott körülmények között. A Kelet a szerkezet merevségében hitt, abban, hogy a szükséges változásokat felülről, centralizáltan kell lebonyolítani. Nem tűrte a részelemek autonómiáját - jellemző, ahogy az abszolutizmus lezajlott a két féltekén: Nyugaton az állam maga alá szervezte ugyan a társadalmat, de nem számolta fel teljesen azok szabadságát (ereje sem volt hozzá), a Kelet viszont "államosította" a társadalmat. Míg a nyugati uralkodók folyamatosan konfrontálódni voltak kénytelenek a nemességgel, a papsággal vagy a polgársággal, addig Kelet cárjai olyan sikeresen rémisztgették a parasztokkal saját nemeseiket, hogy azok zokszó nélkül betagozódtak a rendbe - jellemző, hogy arrafelé a rebelliókban sosem vállalt az arisztokrácia központi szerepet.

És hát hol vagyunk mi, ugye. Hát, a kognitív lejtőn - nem az alján, de valahol középtájon. Szent István óta megvannak a nyugati társadalomszerveződés elemei, de eltorzítják őket a keleti automatizmusok. (És megfordítva: létezik az igény a keleti tipusú autoriter berendezkedésre, de a jelenlévő nyugatos beidegződések nem teszik lehetővé a magas szintű centralizációt. Ezért botorság Kínára pillogni: mert a kínai elképzelés alapja, hogy az egyén lemond a saját szabadságáról - ideértve a szabadságot személyes megtakarításai felett, vagy a jogot a szociális hálóra -, de egy virtigli magyar csak a szomszédja szabadságát hajlandó feláldozni, magát szereti szuverén személynek látni.) Mindez egy egészségtelen mentális helyzet, ami mutáns államszerveződéseket szült. Ugyanakkor nem predesztináció és nem szükségszerűség. Mert a nyugati gondolatok is velünk vannak, azokba is kapaszkodhatunk, a hatalom megteheti, azokat erősíti, nem a despotista tendenciákat*. Csak hát valamiért nem ezt az utat követjük. Tudj'Isten, talán szeretünk fingszagban élni.

* A miniszterelnök nyilatkozta ki a térdeléses eset kapcsán, hogy ez magyar szemmel érthetetlen, tehát provokáció. Na, pont erről beszélek. Provokációnak venni azt, amit nem értünk, az ősember sajátja, XXI. századi kontextusban pedig per def mentális betegség. Ezzel kapcsolatban támogatóan megnyilvánulni, ezt erősíteni vagy ostobaság, vagy kiszámított gonoszság. A fülén potyogjon ki az összes foga annak, aki ilyesmivel akar szavazatot szerezni.… (mer)