Se non avete mai letto questo libriccino, vi prego con tutta me stessa di farlo. So che magari siete più interessati ai romanzi e forse la sola idea di leggervi un saggio (e pure di filosofia e politica!) vi fa ribrezzo, ma La Libertà di John Stuart Mill dovrebbe essere letto da tutti coloro che hanno la fortuna di vivere in uno stato democratico – e non solo.

Credo che, in un mondo dove sempre più persone cercando di far prevalere il loro punto di vista in maniera violenta, sia più che mai importante ricordarsi di non essere i detentori della verità assoluta – nemmeno se un dio superiore vi ha dettato le migliori regole possibili.

So che è terribile, destabilizzante e pauroso, ma è estremamente improbabile che una verità assoluta esista: in ogni caso, ostinarsi a imporre il proprio punto di vista agli altri non è il modo corretto per cercarla. Con implacabile ragionevolezza, Mill ci ricorda che qualunque principio, idea o affini è frutto di un processo di dibattiti, nuove filosofie e aggiustamenti delle vecchie, di errori – anche terribili – e successi. In sostanza, anche i principi più inderogabili, più universali sono contingenti: sto pensando al diritto di ogni uomo a nascere libero ed eguale in dignità e diritti (cit. Dichiarazione Universale dei Diritti Umani), per esempio.

Questo, contrariamente a quanto si vocifera, non toglie forza al principio, anzi. Sapere esattamente come si è arrivati a stabilire un certo principio è il modo migliore per mantenerlo forte e in salute. Pretendere, invece, che i principi siano venuti dall'alto li mette in grave pericolo: si finisce per dimenticare perché li si segue e per infrangerli senza difficoltà.

Oltretutto, a pensare che i principi siano immutabili nel tempo, si rischia di perdersi buone idee per migliorarli e renderli ancora più validi, forti e inclusivi. Infatti, che senso ha avere dei principi (o idee) che fanno del male ad alcune categorie di persone, escludendole dal godere di certi diritti? Oppure, che senso ha ostinarsi a portare avanti principi (o idee) resi obsoleti da nuove scoperte? Ricordate la teoria geocentrica, scalzata da quella eliocentrica? Quanto è stato stupido sostenere che quella frasetta nella Bibbia avesse ragione sull'evidenza scientifica? Ma quanto è stato destabilizzante scoprire che la Terra non era al centro dell'Universo?

Le novità, soprattutto quelle che hanno il cattivo gusto di scombussolarci la vita, ci spaventano e, quando siamo spaventati, ci nascondiamo. Fisicamente o mentalmente, non fa molta differenza. Le paure, però, nei limiti del possibile, vanno affrontate a viso aperto o a mente aperta.

Anch'io ho le mie idee preconcette e stupide. Ma cerco di tenere la mente aperta il più possibile, di leggere e ascoltare anche idee lontane anni luce dalle mie, di combattere i miei sciocchi pregiudizi. È difficile – a volte è maledettamente difficile – però è uno sforzo necessario alla convivenza civile tra persone diverse. Vogliamo davvero continuare a urlarci contro, pensando che chi la dura la vince, come i bambini dell'asilo? Per favore... ( )

"There are many who consider as an injury to themselves any conduct which they have a distaste for, and resent it as an outrage to their feelings; as a religious bigot, when charged with disregarding the religious feelings of others, has been known to retort that they disregard his feelings, by persisting in their abominable worship or creed. But there is no parity between the feeling of a person for his own opinion, and the feeling of another who is offended at his holding it; no more than between the desire of a thief to take a purse, and the desire of the right owner to keep it."
.........................................................................................................
On Liberty is the most recommended book at https://fivebooks.com/. ( )

I usually have a difficult time reading books much over 100 years old, this was no exception. (first published in 1859) But I made my way through it; fortunately it’s pretty short. The accompanying essays were valuable. - I especially like Jeremy Waldron’s.

Livro simpático do século XIX sobre a liberdade, defendendo os direitos do indivíduo, e um individualismo esclarecido - focado na acessibilidade de informação, multiplicidade de costumes, necessidade de um ambiente acolhedor da diferença para o florescimento da criatividade. Acima de tudo, é preciso que os regimes sociais admitam liberdade de expressão, permitindo argumentos diversos que, confrontados uns com os outros, promovem a instituição da verdade, na circulação pública do conhecimento aliada ao incentivo a expor opiniões eventualmente contrárias à massa do comum ou dos costumes. Pois a verdade é fruto da constante revisão das posições, frente aos argumentos e fatos. Mill nisso não diz que não há costumes sociais culturais que moldam, mas já adianta a posição multiculturalista cosmopolita, em que, se não se pratica, nem por isso deixamos de tolerar os costumes dos outros. O livro combate portanto os moralistas de plantão, que se acham por direito interferir no que é próprio da vida individual dos outros, enquanto não se preocupam com a liberdade que possuem para cuidar de suas próprias e viver bem. Daí, discute que a liberdade só existe na prática, e essa envolve não impedir a liberdade dos outros, sendo essa primeira cláusula, do compartilhamento igual das liberdades, justamente primeira, no sentido de que é um contrasenso manter uma liberdade de oprimir o outro, ainda mais quando justificada por argumentos do tipo "pq se não oprimo então eu me considero oprimido por não poder oprimir". Então, não é um individualismo bobo, embora simples: o estado e as instituições devem garantir e trabalhar para esse estado social em que o indivíduo floresce e ideias variadas circulam. ( )

"A szabadság egyetlen fajtája, mely megérdemli ezt a nevet, ha saját javunkra a magunk módján törekedhetünk mindaddig, míg nem próbálunk másokat ugyanebben megakadályozni, vagy gátolni ezt célzó erőfeszítéseiket."

Ennyike. Ilyen egyszerű. És ilyen bonyolult. Mert az egyszerű dolgok néha nagyon bonyolultak tudnak lenni. És ezzel le is tudtam a napi paradoxonomat.

Millt olvasva az volt a legszembetűnőbb, hogy fejtegetései milyen evidensek. Mintha az ember mindent hallott vagy gondolt volna magától is, amit egy ilyen XIX. századi pacák papírra vetett. Ez, ha jobban megvizsgáljuk, Mill zsenialitását jelzi: hogy az általa kikalapált eszmék ennyire a közgondolkodás részévé lettek, szinte változatlan formában bukkannak fel - gyakran olyan politikusok száján is, akik közben illiberálisként definiálják magukat. Ha belelapozunk Marxba, vagy a konzervatívok ősszövegeibe, azt látjuk, számos módosítást kell végrehajtanunk rajta ahhoz, hogy a jelen problémáira releváns választ adjanak - ehhez képest a liberalizmus filozófiai magja elképesztően időtlennek tűnik. (Persze lehet, hogy tévedek - akik jobban járatosak Hobbes-ban, esetleg a Tőkében, biztos kijavítanak.)

A liberalizmust gyakran éri az a vád, hogy idealista. Hisz az egyéni felelősségben, abban, hogy te meg én magunktól is el tudjuk dönteni, mi a jó nekünk, és nem kell, hogy egy nagyobb tekintély pesztrálgasson minket, mint egy bébiszitter. Azt gondolom, ez az idea olyan mélyen gyökerezik az Újszövetségben, amennyire egy elmélet csak gyökerezhet*. Az ember ugyanis lelkes lény, és aligha lehet számára nemesebb célt kitalálni, mint hogy ezt a lelket folyton csinosítsa, tökéletesítse - ha Isten nem ezért adta neki, akkor semmi értelme nem volt az egész hókuszpókusznak Évával meg Ádámmal, csinálhatott volna egyszerűen egy újabb hangyafajt, csak nagyobbat, mint az eddigiek. Mill mély meggyőződése, hogy az ember igazi feladata önmagát megteremteni, viszont ez a folyamat csak a lehető legnagyobb szabadság légkörében képzelhető el. Ez az, ami előre visz minket, ami mozgatja a társadalmat és a civilizációt**.

Ugyanakkor Millt én kifejezetten realistának is tartom. Nem azt állítja, hogy mindenkinek megvan a tehetsége vagy akarata önmaga tökéletesítésére. Érti és érzékeli, az átlagember számára ezek a célok túl absztraktak, neki megfelel az állóvíz, sőt: erős késztetést érez, hogy saját világnézetét másokra kényszerítse. De pont ezért van szükség a korlátokra, melyeket a liberalizmus emel. Mert ez az eszme nem csupán arról szól, mit szabad (hajlamos vagyok azt hinni, nem is elsősorban erről szól), hanem arról is, mit nem tehetünk - másokkal. Nem kényszeríthetjük őket arra, hogy az általunk favorizált világnézeti keretek között tengődjenek - nem csak egy uralkodó kisebbség nem tehet ilyet, de a többség sem.

Nyilván a liberalizmus nem tökéletes eszmerendszer. Nem is állíthatná, hogy mindenre van megoldása, ha egyszer abból indul ki, hogy a társadalom egymásnak gyakran ellentétes érdekek halmaza, ahol senki nem birtokolhatja egyedül az igazságot - igen, még a liberalizmus sem. Ugyanakkor - legalábbis elméletileg - a liberalizmus az az idea, ami leginkább képes tolerálni a véleménykülönbségeket, lehetővé téve ezáltal, hogy palástja alatt a lehető legtöbb nézet hívei megtalálhassák a maguk számítását. Ez persze hordoz magában veszélyt, de egyben lehetőség is arra, hogy a közösség soha ne veszítse el a tanulás képességét, és mindig találjon körein belül olyan igazságot, ami az adott kor legégetőbb problémájára megoldást jelent.

Megjegyzés: olvasás közben gyakran eszembe jutott, mit szólna Mill a pandémia kérdésével kapcsolatos egyre mélyülő társadalmi szakadékhoz. Az oltásellenesek*** (akár tudnak róla, akár nem) ugyanis gyakran mintha az ő érveit ismételnék meg, amikor a kötelező oltás kérdése felmerül. Hogy joguk van elutasítani a vakcinát, joguk van aszerint a nézet szerint élni, hogy a covid csak humbug, bezzeg a gyógyszergyárak haszonleső szörnyek, akik valamiért szeretnék a teljes eljövendő generációt az autizmus örvényébe taszítani. Leegyszerűsítve: joguk van akár hülyének is lenni. A hülyeséghez való jog védelme valóban olyan kérdés, amiben egy liberális gondolkodónak lehet kellemetlen perceket okozni. A probléma itt nyilván az, hogy a liberalizmus által kijelölt korlátok ("...saját javunkra a magunk módján törekedhetünk mindaddig, míg nem próbálunk másokat ugyanebben megakadályozni...") gyakran elmosódottak. Mi bizonyítja ebben a konkrét esetben, hogy ha valaki elutasítja az oltást, akkor ennek bármilyen sérelmet okoz? Erre nyilván az a válasz, hogy a tudomány már számtalanszor elmagyarázta, az átoltottság hiánya mennyiben felel azért, hogy egy vírus továbbra is jelen van egy közösségben. Erre viszont simán lehet az felelni, hogy a tudomány ezt baromi bonyolultan magyarázta el, ellenben a múltkor a facebookon volt egy poszt, amiben feketén-fehéren oda volt írva, hogy akit beoltottak, az is elkapta, sőt, AZÉRT kapta el. Az egy tök egyszerű nyelven megírt poszt volt - no most milyen alapon akar minket bárki arra kényszeríteni, hogy a bonyolult, agytornát igénylő állításokat fogadjuk el, amikor primitív, könnyen emészthető, világnézetünkhöz jobban passzoló igazságok is rendelkezésünkre állnak? Ha véleményszabadság van, akkor az együtt jár annak a szabadságával is, hogy akár rossz véleményeket is magunkévá tehetünk. Ha a tekintély nem köthet minket abban, hogy önmagunk lehessünk, akkor miért pont a tudomány tekintélye lenne a kivétel? Nehezen, talán sehogy sem feloldható kérdés. Az ilyesmi próbára teszi a liberalizmus rugalmasságát - hogy képes-e kilépni saját keretei közül anélkül, hogy meghasonuljon önmagával. Mert néha talán erre is szükség van. És itt jegyezném meg, hogy bizonyos tekintetben hálával tartozunk az oltáselleneseknek, amiért balhitükkel gondoskodnak arról, hogy nap mint nap próbára tehetjük véleményünket, így az megmenekül attól, hogy holt dogmává kövesedjen.

* Megkockáztatom (bár teológiai értelemben totálisan alulképzett vagyok), hogy amikor a reformáció elvetette a szabad akaratot, bizonyos értelemben távolabb került Jézustól, mint a liberalizmus, aki viszont központi elemmé tette. De ez az ellentmondás talán csak látszólagos, teológiai érveléssel feloldható - nyilván a tény, hogy Mill is egy protestáns ország légkörében tudta kidolgozni elméleteit, nem a katolikus Rómában, jelzi a reformáció rugalmasságát.
** Mill egyik érve a liberalizmus mellett amúgy épp az, hogy a társadalom uniformizálódik, és csak az egyén sokszínűségének védelme az, amivel megelőzhetjük az egyformaság korát.
*** Azt gondolom, az oltásellenesek is egy sokszínű közösséget alkotnak, akik számos (bizonyos esetekben megfontolandó) kétség alapján juthatnak arra a következtetésre, amire. Radikális tudománytagadók éppúgy akadhatnak közöttük, mint olyanok, akik egyszerűen bizalmatlanok a rendszer, vagy épp a gyógyszerlobbi iránt. Azzal, hogy ebben a példában a szélsőségeseiket ragadom meg, a leegyszerűsítés vétkét veszem magamra. Mea culpa. ( )