A brit rémtörténetek az emberhez, a történelemhez kapcsolódnak. Régi, feloldatlan bűnök, nyugodni nem képes halottak kísértik bennük az olvasót. Lovecraft nagy revelációja az volt, hogy megértette: ott Boston környékén ugyan nincsenek ódon kastélyok, népének története pedig rövid árnyékot vet, de a borzalom nem kizárólag az emberből fakadhat - lehet forrása valami ősibb, valami, ami az ember előtt, a civilizációk előtt, az idő előtt érkezett a Földre, azóta az óceán mélyén lapít, síkos csápjaival lábunkat simítja, amíg alszunk - és amikor verejtékben tocsogva felriadunk, halk, undok cuppanással visszaiszkol az ágy alá. Na, erre mit léptek, ti halszemű angolok? Hol van ehhez képest a gótikus hókuszpókolásotok? A lovecrafti iszonyat mindig nyálkás, és a sötéttel meg a köddel együtt kúszik ki a tengerből a dagály hátán. Nem a testet fenyegeti elsősorban, hanem a lelket: átalakít, eltorzít, az őrületbe kerget. Céljai korrelálnak az egyszeri M1 híradónéző fejében élő Soros Györggyel: a hatása alá kerülő ember "szabad lesz, felülemelkedik jón és gonoszon; minden törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolhat és kéjeleghet."*

A lovecrafti iszonyat továbbá mindig leírhatatlan, ami írói szempontból sajátos problémát vet fel: ugyanis a leírhatatlant baromi nehéz leírni, sőt, a grammatikai pontosságra törekvők szerint egyenesen lehetetlen. Ilyen értelemben ezek a szövegek folyamatos birkózások, ahol az író minden második oldalon biztosítja olvasóját, hogy oké, leírtam ide valamit, de legyél tisztában vele, amit le akarok írni, az sokkal rettenetesebb, mint amit le tudok írni**. Csak a szavaknak határai vannak. Mindez azért tud mégis működni, mert Lovecraft bízik az olvasó képzeletében, hogy szerencsétlen tovább álmodja a borzalmat, aminek az író csak a kapuját mutatta meg. Azt a sötét, tátongó, nyirkos pincelejáratot.

Hozzáteszem, én nem álmodtam rosszat tőle. Talán fantáziám elcsökevényesedett kissé, esetleg az ingerküszöb emelkedett meg az utóbbi évszázadokban. De akár álmodhattam volna rosszat is. És az is biztos, hogy nem fogok tudni ugyanúgy ránézni a tenger gyümölcsei pizzán azokra a kis poliplábakra, mint annak előtte. De azért meg fogom enni azokat is. Mert nem élhetek félelemben. És amúgy is kifizettem.

* Lovecraft paranoiáin amúgy valóban tetten érhető némi tradicionalista íz: rettegése mindig a keveredéshez, a korcsosuláshoz kötődik, nála a gonosz szinonímája a "más", az idegen, ami átformálja a fehér férfit.
** Kedvenc példám a leírhatatlannal való küzdelemre egy épülettel kapcsolatos hasonlat, kapaszkodj meg, Euklidész: "...hegyesszögnek látszott, ám rendelkezett a tompaszögek minden sajátosságával." ( )