Hihetetlen időutazás a 20. századon és egész Európán keresztül. Sodró lendületű önéletrajz, remek elbeszélő mód, nagy kalandok és apró emberi rezdülések. ( )

Az első fejezetek nem tettek rám túl jó benyomást.
Az első világháborús magyar viszonyok bemutatása mikszáth-os, de elég öntelt, nem túl kedves. A francia rész Faludy intellektuális felsőbbrendűségéről akart meggyőzni, az afrikai pedig írói nagyságáról. Bár mindkettőt elhittem, mégis taszított, mint ember (v. ö. Értékellek, mint embert ...). Itt már le is akartam tenni a könyvet, de valahogy mégis továbblendültem.
Az amerikai szín keretes szerkezete érdekes: először bemutatja az érkezést és a távozást, majd ezután valamennyit az ottlétből is. A magyar exodus tragédiájának bemutatása érzékletes és éleslátó.
Az újabb magyar színben az erkölcsi alapelvekhez való, realitásokon túli ragaszkodás, még az önfelmentő félmondatok nagy száma mellett is tiszteletreméltó.
A fogság és a munkatábor részei elég erősek, nem szépít semmit, tényleg pokolbéli az egész, vígnak sem nevezném. Összesen az érződik, mintha Faludy félvállról venné az egész környezetét, ami elég hihetetlen. Lehet, hogy a túléléshez ez is alapvető.

A könyv kevéssé volt szórakoztató, talán 3 és fél csillag lenne, a plusz annak szól, hogy mindenkinek érdemes elolvasni.

Pár szellemes/tetszetős/fontos idézet a könyvből:
- Ilyen helyzetben a humanistának a tőle telhető, maximális brutalitást kell tanúsítania, már csak azért is, hogy személyével együtt a humanizmus eszméje ki ne vesszen a világból.

- Mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak. Amikor a világ röfögő és fortyogó embertenyészetté alakult át, mely futószalagon gyártott kacatért töri magát; amikor a technikával szövetkezett és azt kiszolgáló tudomány iszonyú háborúk és mészárlások közepette nagy hangon ígéri, hogy nemcsak átalakítja, hanem megjavítja az ember életét, de semmi eredményt nem mutat fel e téren.

- Amerikáról: Rájöttem, hogy nemcsak a technikai civilizáció Mekkájába, a leghatékonyabb kapitalizmus Rómájába és az anyagi javak Babilonjába érkeztem, hanem egyúttal barátok, ismerősök, lelkes hívek, honfitársak közé és egy politikai szervezet kebelébe, ahol réges-rég várnak, és előre kiosztották reám a szerepemet. A kötelesség, a politikai becsület és a hazafiság kiéhezett démonai most úgy vetik magukat reám, mint ördögök a kárhozott lelkekre; és nem lesz menekvés.

- 1944 elején Fényes meghalt, mielőtt a háború véget ért volna, és mielőtt a három jó üveg tokaji bor bármelyikét megihatta volna – azt a három üveget, melyeket évtizedek óta hordott magánál, hogy Mussolini, Hitler, illetve Horthy bukása napján kibontsa őket.

- Az Amerikába kivándorolt magyarokról: Anyagi alapot megteremtették életükhöz, de szociálisan és politikailag nem számítanak az amerikaiak közt. Talán a fiaik, akiket iskoláztattak, és akik hibátlanul beszéltek angolul.

- Ha egy magyar rímet leírok, azonnal tudom, használta-e már előttem magyar költő avagy sem, és ha látom, hogy különleges rím, melyet más is megírt, másikat keresek helyébe, mert a nagyon jó rím nálunk magántulajdon: a példán – példány Kosztolányié, a húrokon – hű rokon Vörösmartyé, a szelíd őz – elidőz Attiláé. Angolban a rím közkincs, mert az angolban van kétszázezer rím és a magyarban kétmilliárd. Ha eszembe jut egy rím, mindjárt tudom róla, milyen hatást és asszociációt vált ki az olvasóból, hogy régimódinak vagy modernnek, ünnepélyesnek vagy csúfolódónak, banálisnak vagy affektáltnak hangzik-e. Tudom, azt is, hogy a rím mikor diszkrét, és mikor ragyog, mint a csiszolt ékszer, hogy mikor lapos és észrevétlen, hogy a mondanivaló előtt háttérbe szoruljon, és mikor jelez melankóliát, modern pökhendiséget, kétségbeesést, fájdalmat, örömet, mikor untatja az olvasót, és mikor oly semleges, hogy nem is venni észre. Az angolban még azt sem tudom mindig, hogy melyik a rím: rím-e igazán, és melyik rímel csak a szemnek; ha Shakespeare-nél azt olvasom, hogy a move a love-ra rímel, azt gondolom, hogy a stratfordi mester ezúttal szunyókált versírás közben, és csak angol ismerőseim (nem amerikai ismerőseim) világosítanak fel, hogy Shakespeare korában a love-ot luvnak ejtették.

- Akkoriban mindennapos eseménynek számított, ha valaki a villamoson felesége gyilkosát ismerte fel a mellette ülőben, vagy a Váci utcai, neves és régtől szolidnak ismert műkereskedés kirakatában vitrinje legszebb darabját pillantotta meg.

- Huszonöt ember ellenőrzött ötvenet, a szerkesztőség ötven tagját; és ezt a huszonöt ingyenélőt tartottuk el, dolgoztunk értük, hogy viszonzásul elvegyék kedvünket az élettől.

- Kis mai: Riportok a lapban nem jelentek meg, a híreket az MTI szállította: változtatás nélkül vettük át őket.

- Akadt olyan is, aki a színházban, az első felvonás utáni szünetben kitörő örömmel üdvözölt a büfénél, még a feketekávéját is hozzá akarta koccintani borospoharamhoz, karonfogva kísért vissza ülésemhez – és a második felvonás után, amikor véletlenül szembejött velem (éppen azon törtem a fejemet: hogy vakarom le ezt a piócát), úgy tett, mintha nem ismerne. Közben felvilágosították, hogy hulla vagyok.

- Félnek! Jobban félnek, mint ahogy én félek. Ők barátaiktól tartanak, én ellenségeimtől. Ráadásul minden energiájukat arra pazarolják, hogy félelmüket egymás és önmaguk elől eltitkolják, nem úgy, mint én, aki nyíltan félek. Mondhatni, nyugodtan és félelem nélkül félek.

- Az izolátor kivételével minden ajtó előtt ült egy ilyen folyosós: ezek arra ügyelnek, hogy a szobákból senki ne jöjjön ki a folyosóra, minthogy az internálási törvény értelmében nappal az ajtóknak nyitva kellett állniok, hogy az internáltak szabadon mozoghassanak. A folyosó végén közönséges rendőrök álltak, akik a maguk részéről arra vigyáztak, hogy sem a rabok, sem a folyosósok ne léphessenek ki az udvarra. Az épület kapujában géppuskás ávósok vigyáztak a rabokra, a folyosókra és a rendőrökre.

- A zárt tehervagonba zsúfolt, ismeretlen cél felé hurcolt emberek képét egyébként könyvekből, leírásból, ismerőseim elbeszéléséből olyan pontosan ismertem, hogy szinte otthonosan éreztem magam. Senki sem kerüli el a sorsát, gondoltam; az élmény, amely elől Amerikába menekültem, néhány év késéssel, de utolért, mint az Ezeregyéjszaka arabját a halál. Ez az élmény mindenkinek, aki magyarnak született: kijár ebben a században, mint a máglya a tizenhatodikban, avagy a mongolok emelte koponyapiramisok látványa a város falai alatt a tizenharmadikban.

- Kínzóink ellen érzett gyűlöletünk nagyobb volt, mint ragaszkodásunk az élethez.

- Remédiumot találtam egyetlen kényelmetlenségem ellen is – hogy tudniillik nem mosakodhattam. Vasárnap reggelenként az árnyékszékről vizet hoztam be szájamban: ezzel tetőtől talpig ledörzsölhettem magam.

- A hideg leküzdésére – cellámban a hőmérséklet a fagypont alá süllyedt – minden találékonyságomat latba vetettem. Csizmámba több kiló homokot töltöttem, köpenyemet fejemre borítottam, úgyhogy tulajdon leheletem langyos sátrában álltam, egész nap, mozdulatlanul, mint a földbe nőtt gomba. ( )

What an amazing book! Faludy, a Hungarian poet, is a storyteller, who tells stories whether he is fleeing Hungary in advance of being arrested by the fascist government;escaping from Paris to Montaubon and then to Casablanca ahead of the Naizs; arriving in New York and enlisting in the US Army; returning to Hungary to live uneasily in the Soviet bloc; or arrested and thrown in jail and then sent to a forced-labor camp. I found some of the stories delightful and some absolutely horrifying. Throughout it all, Faludy discourses on philosophy, politics, literature, art, and poetry.

Faludy called this "my happy days in hell," and he maintains an eerily optimistic view of all that befalls him, even when he is being starved almost to death in the forced labor camp. Probably that stood him in good stead. Of course, being a poet, he writes, well, poetically. And he introduces various characters so that the reader feels he knows them too.

I can't itemize all the adventures, good and bad, that he had over the years this book covers, roughly 1938-1953, but I can quote him extensively.

While attempting to take a train to leave Paris.
"This relatively rapid progress was due to the determination of Lorsy, who pushed forward like a tank. When Bandi had warned him indignantly to keep his head, the historian replied that his head was in the right place: whatever, Bandi might think, it was the duty of every humanist to proceed with the maximal brutality in order to save himself, because in saving himself, he was saving the idea of humanism." p. 65

After leaving Morocco for the USA
"The African euphoria, the picaresque life, was now over. My year of happiness in Morocco had fed on innumerable sources; the most important of which was that had, at last, found my one and only, made-to-measure environment, the environment that fitted my character like a glove. This was true of the desert where, between the two concave lenses of heaven and earth, on a stage without scenery, I stood in the birthplace of dualist religions and was compelled to ponder at length, though without result, on the great questions of life and death, being and not being, good and evil -- something I had always yearned for without having found the time for it amidst the duties, occupations and even pleasures of everyday life. But it was also true of the desert's opposite, the marketplace of Marrakesh, the busy squares of Tangier, the tohu-bohu of the tea houses after midnight where life was a medley of knifings, love-making, funerals, bargaining, quarrels, gossip, the strange exhibitionism of a world in which the beggars on the street corners conversed like philosophers and philosophers copulated in the street like dogs. It was true of my Arab friends, first of all Amar, but also of the robber prince Sidi Mohammed and the Sudanese merchants with the donkey, the storyteller in the marketplace and the slipper-maker from whom, after hours of anecdotizing, I bought a pair of sandals." p. 193

Anticipating his arrest in Hungary
". . . while I was thinking that it didn't matter at all if they hung me in a ragged shirt, while it mattered a great deal that my last dinner should be all a last dinner should be." p. 283

in the early days of the forced labor camp
"It soon became clear to me that I owed both my physical and spiritual resistance chiefly to this way of behaving, which was partly yogi-like, partly monkish and partly schizophrenic. . . . My day-dreams embraced the widest variety of subjects, some themes returned every hour, others I carefully avoided; the problems of my captivity and future, for instance, and memories from my past life. Mostly I restricted myself to the intensive but cool observation of the surrounding flora . . ." p. 376

In the later days of the forced labor camp
"I insisted on conversation in order to preserve a certain degree of human dignity while we were slowly starving to death; Egri, on the other hand, believed that our conversation would save us from starving to death." o, 432

Obviously, Faludy survived the forced labor camp, but barely. Relief came after Stalin died in 1953, and the camp eventually closed.

As I said at the beginning, this is a remarkable book -- for the events it describes, but even more for the emphasis on dignity and humanism, and its digressions which form an integral part of the memoir.

Az önéletrajz Faludy páratlanul izgalmas élettörténetének kb. 15 évét meséli el. A történet a II. világháború előestéjén kezdődik, amikor Faludy a nácik elől menekülés mellett keres érveket (talál bőven), folytatódik a meneküléssel ( Párizs, Afrika, USA ), majd a visszatéréssel Magyarországra (ez utólag már elég rossz ötletnek tűnik). Végül a könyv utolsó része az Andrássy út 60-ban, Kistarcsán, Recsken eltöltött időszak szenvedéseit írja le. Bizonyos időszakokról (pl. harcok az amerikai hadsereg színeiben) alig ír, de visszaemlékezéseiben az 1910-es évek is megjelennek.

A könyv nagyszerű kordokumentum, különösen a Recsket bemutató rész, nem véletlenül hasonlítják ezt a fejezetet Szolzsenyicin könyveihez. Ez a fejezet a humanizmus erejének egyik legerőteljesebb bemutatása amit valaha olvastam.

Mint minden önéletrajznál, itt is felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire pontosan írta le az író a történeteket. Bár a könyv már a "diszidálása" után jelent meg, egyes szereplők még mindig Magyarországon éltek, őket biztos nem szerette volna bajba sodorni. A könyv olvasása során végig az volt az érzésem, hogy időnként kissé kiszínezte a történeteket, egyszerűen nem létezik, hogy minden ember akivel találkozott ennyire érdekes, színes személyiség. Az egyik marokkói történetben Faludy is utal arra, hogy hazugság nélkül képes egy történetet többféle verzióban megírni, és befolyásolni az olvasó érzéseit.

A könyv végig nagyszerű stílusban íródott, és olyan fanyar humor szövi át, hogy néha elgondolkodik az olvasó, illik-e vajon felnevetnie. ( )

Probably the most moving, beautiful book i have ever read. ( )