Grandeza y decadencia de César Birotteau, perfumista (1837) es una de las novelas más emblemáticas de La comedia humana. En ella quiso Balzac elevar a rango de héroe novelesco al propietario de una perfumería, al que los honores que recibe tras una vida de «probidad comercial» empujan al deseo de hacerse «un lugar en la sociedad elegante» y de aumentar su fortuna mediante una operación de «comercio abstracto» embarcándose en una especulación de terrenos… sin percatarse de que detrás de ella acecha la venganza de un antiguo empleado suyo, ahora banquero y arribista sin escrúpulos. Balzac decía que César Birotteau era «la cara de una medalla que circulará por todas las categorías sociales. La cruz es La Casa Nucingen. Son historias que nacieron gemelas». En este volumen se incluye, pues, también La Casa Nucingen (1837), una excepcional nouvelle sobre el origen de las grandes fortunas financieras y «ciertamente -como ha señalado la crítica- el texto más venenoso de La comedia humana».

Ha Balzac valamit utál, akkor az a pénzvilág krémje, a bankárok és az uzsorások, úgyhogy ha van a devizahiteleseknek védőszentje, akkor az nyilván ő. Ennek egy cseppet sem mond ellent, hogy közben Balzac egészen nyilvánvalóan imádja a pénzt magát, hiszen aki imádja a pénzt, az szükségszerűen vagy bankár (esetleg uzsorás), vagy utálja őket. Ez bizonyára azzal függ össze, hogy ugyanazt az ökológiai fülkét próbálják meg betölteni. A César Birotteau…-ban is az első 140 oldal tulajdonképpen nem más, mint egy báli előkészület részletekbe menő leírása, ami kiváló alkalmat nyújt írónknak ahhoz, hogy csak úgy röpködjenek a költségszámítások: itt egy 1000 tallér, ott 20.000 frank… A történet további része pedig ugyancsak tobzódik a számnevekben, csődeljárás, váltóleszámítolás és satöbbi ürügyén. Ha valakinek van hozzá affinitása, nagyon korrekt közgazdasági tanulmányt rittyenthetne mindebből a XIX. századi francia nagypolgári élet költségvonzatait illetően.

A másik dolog pedig, amiért Balzac odavan, az az intrika. Ez a képzeletbeli Párizs az egy főre eső jockeyewingok tekintetében egyértelműen világbajnok – itt négy emberből három tutira tönkre akar tenni valakit (vagy egymást, vagy a szerencsétlen negyediket), és egyáltalán nem ódzkodnak attól, hogy erről az olvasó szeme láttára hosszadalmasan áradozzanak. Kicsit olyan ez, mint amikor a színdarabokban kibeszélnek a közönségnek, csak hogy az értse, mi is történik a szereplők fejében. Nem nagyon reális ez persze, de a balzaci realizmus nem a valóság hű ábrázolásáról szól, inkább a modellezéséről. Az író (ahogy a realisták általában) nem pontosságra törekszik, mint inkább valami magasabb szintű igazság megalkotására – ennek érdekében kicsit leegyszerűsítő és karikaturisztikus, nem annyira létező személyt, mint típust akar alkotni.

Ilyen típus César Birotteau, a könyv gerincét alkotó regény főhőse is: a becsületes kereskedő mintapéldánya, akit a pénzvilág hiénái rávesznek, hogy törekedjen magasabbra. A feleség persze tudja előre, hogy a lyuk, ahová férje be akar mászni, nem annyira aranybánya, mint inkább latrina – de a férfi nem hallgat rá. És persze jön is a csőd, csőstül. Balzac, tőle némiképp idegen módon, a padlóra került Césart nem tapossa meg páros lábbal, inkább a lelki megnemesedés nagy eposzát kerekíti ki az egészből: hogy mire nem képes az ember, ha a szíve a helyén, és vele vannak, akiket szeret. Nem a legsikerültebb Balzac-mű, de az életműben (pont atipikussága miatt) érdekes helyet foglal el.

A kötet további két novellája viszont már Balzac legjobb oldalát mutatja. A Vörös Vendégfogadó-ban egy kegyetlen gyilkosság története bontakozik ki egy vacsorai beszélgetés alatt, hogy aztán végül tüneményesen cinikus végkifejletbe torkolljon. Az elhagyott asszony-ban pedig a vidéki élet éles szemű bírálatából kiindulva ismerjük meg egy pusztító szerelem krónikáját – a végkifejlet itt is üdítően sajátos. Összességében ez a kötet jól illusztrálja a balzaci kevercset, ami jókora adag fanyar realista elemzőkészségből, és majd ugyanennyi romantikus szenvedélyességből áll össze. Aki szeret cselszövevényekről olvasni, és tudja tolerálni a piszkos anyagiak gyakori emlegetését, sok értékes dolgot felszínre hozhat belőlük egy elpárolgott múltból – köztük olyanokat is, amik a mai napig meghatározó elemek a modern társadalomban. ( )

Novelistas de ayer y de hoy

During:

I'm on page 62 of 320 of Cesar Birotteau: Presently besieged with a massive head cold; found the sinuous digressions of Marias too much for such a debility. My hero Balzac hasn't let me down. I read for the better part of a hour at the pharmacy and the clerk asked about the novel as I was paying: oblivious is an apt description. I'm sensing there need to be more adaptations from B at the multiplex, perhaps ones with CGI wolves. —

In Conclusion:

It is a testament to Balzac's "minor" novel of speculation and jurisprudence, that while my side struggled and was ultimately defeated in the FA Cup today, I kept wavering in my attentions to return to the novel's final pages. There is a certain narrow or constricted view of Birotteau, but i believe that is the point. Excuse my brush into authorial intent, but I found Balzac's creation a proto-Babbit: a muddled middlebrow with pitch, a smile and a distorted sense of reality. ( )

La bourgeoisie de la rue Saint-Denis s’étalait majestueusement en se montrant dans toute la plénitude de ses droits de spirituelle sottise. C’était bien cette bourgeoisie qui habille ses enfants en lancier ou en garde national, qui achète Victoires et Conquêtes, le Soldat laboureur, admire le Convoi du pauvre, se réjouit le jour de garde, va le dimanche dans une maison de campagne à soi, s’inquiète d’avoir l’air distingué, rêve aux honneurs municipaux ; cette bourgeoisie jalouse de tout, et néanmoins bonne ! serviable, dévouée, sensible, compatissante, souscrivant pour les enfants du général Foy, pour les Grecs dont elle ignore les pirateries, pour le Champ-d’Asile au moment où il n’existe plus, dupe de ses vertus et bafouée pour ses défauts par une société qui ne la vaut pas, car elle a du cœur précisément parce qu’elle ignore les convenances.
(p. 126-127, Chapitre 1, “César à son apogée”).

César Birotteau… Balzac ne s’est jamais beaucoup embarrassé pour trouver des titres accrocheurs pour ses romans, qui reprennent souvent simplement le nom de leur personnage principal. Certes, le titre complet est Histoire de la Grandeur et de la Décadence de César Birotteau, parfumeur, chevalier de la Légion d’honneur, adjoint au maire du deuxième arrondissement de Paris, plus imposant mais qui n’en dit guère plus sur le thème du roman, du moins a priori… J’aurais aimé, je crois, un plagiat anachronique du type de Chronique d’une faillite annoncée, mais ce titre ne rendrait alors justice qu’à la première partie du roman. Car cette faillite est déjà contenue dans les premières lignes du roman, on ne peut accuser Balzac de jouer avec les nerfs de ses lecteurs en ménageant un suspens insoutenable !
Malgré cette entrée en matière, et bien que Balzac, que je me remets à lire de temps à autre après un longue traversée du désert (ah, les Petites misères de la vie conjugale, lecture audio de l’été dernier, dont la première partie est des plus grinçantes et savoureuses et qui m’a fait renouer avec l’écrivain !) ne soit pas l’auteur du XIXème siècle que je préfère, j’ai bien apprécié cette lecture, et j’ai eu du mal à reposer mon livre pour faire des pauses dans ma lecture, qui l’eut cru.
Trop honnête, mais aussi trop imbu de son succès commercial, César Birotteau se fait escroquer par un ouvrier revanchard et peu scrupuleux. C’est son triomphe éclatant mais fragile que Balzac nous conte dans la première partie du roman. Et quand la chute est inéluctable, César Birotteau reste le même homme honnête jusqu’au bout des ongles, et désireux de tout endurer pour retrouver son honneur terni.
Voilà pour l’histoire. Mais le livre n’est pas que cela. C’est une description féroce de la bourgeoisie montante de l’après-Révolution. Les ambitions de grandeur mal digérées qui tournent au vulgaire, la fidélité politique qui confine à la bêtise. Quelques principes moraux ramassés ici ou là au gré d’expériences de jeunesse fortuites. Balzac n’est pas tendre avec ses personnages et sa description d’une bourgeoisie parisienne commerciale et arriviste qui ne rêve que de supplanter une aristocratie fraîchement déchue. Il en était issu, de cette bourgeoisie commerciale, mais (ou peut-être c’est pourquoi) il lui fait grâce de rien.
Pourtant, et cela ne ressemble pas au Balzac que j’ai en mémoire, il semble cette fois éprouver une certaine tendresse, presque même une admiration pour ses personnages. Aucune pensée par soi-même, aucune véritable originalité, mais cet entêtement sans borne, qui s’exprime autant dans les bons que dans les mauvais moments confine au tragique, au sens où la chute ne peut être évitée lorsque l’on est entier et que l’on ne peut transiger avec ses principes, aussi peu fondés soient-ils. Et c’est toute cette ambivalence que Balzac dépeint dans son roman, parfois avec grandiloquence, souvent avec ironie, mais toujours avec un respect étonné. Un étonnement qui ne m’a pas quittée pendant ma lecture, et qui semble ne pas avoir quitté Balzac pendant son écriture. Ce monstre de travail est humain, et c’est sa faiblesse pour le pitoyable et tragique César Birotteau qui nous le révèle !