Wolfe az a fajta író, akinek egyetlen témája van: saját maga. Fájdalmasan rövid pályafutása alatt mást sem csinált, csak az életét írta meg így vagy úgy, új és új jelzős szerkezetekre bontva szét önmagát. Ha a maga pőreségében nézzük, ez az élet nem túl különleges, hisz csupa olyan dolog történt vele, ami az emberek többségével valamiképp meg szokott történni: megszületett, cseperedett, dolgozgatott, elveszítette a szüzességét – igen, ez is meg szokott történni velünk, bár 14 éves korban gyakran valóban hihetetlenül reménytelennek tűnik az ügy. Szóval a szokásos. De ahogy megírja! Hát az valami káprázatos… Csak hogy értsük: Wolfe úgy tudja ábrázolni a vidéki Észak-Carolinát, mintha valami kincses Szamarkand volna, családtagjai pedig egytől egyik homéroszi és shakespeare-i figurákká válnak a tolla alatt. És azok a listák! Másfél-két oldal (de nem ez a finom öregbetűs, ami mostanában divat, hanem a klasszikus szemfiléző szocreál hangyabetűk!), tele mindazon illatokkal, amiket Gene gyermekkorát végigkísérték – én leborulok e nagyság előtt.

Viszont az a nagy helyzet, hogy bár Wolfe-ban ott lakik a földkerekség legjobb önéletírója, de ugyanakkor (grátisz) ott lakik benne a földkerekség legcsapnivalóbb szerkesztője is. Nagy szerencsénkre ezt ellensúlyozza, hogy összeakadt Maxwell Perkins-szel, akit én hirtelen felindulásból ki is neveznék az olvasószerkesztők védőszentjének, és aki úgy-ahogy gatyába rázta ezt a kontrollálhatatlan áradást: fogyaszthatóvá tette a Gyeplőtlen Zsenit. Ezzel együtt a Nézz vissza, angyal egy olyan kötet, aminek jó harmada (úgy szűk 200 oldal) maga a tömör gyönyör, igazi impulzív szöveg, a szavak vágtatása, és így tovább, és így tovább. Viszont a maradék nem több, mint egy tisztességes író korrekt, olvasható visszaemlékezése az eltűnt ifjúságról. Ami, ha belegondolunk, szintúgy nem kevés. Olvassátok, mert bár kimerítő szöveg, de nagyon lehet érte lelkesedni. ( )