Tibor Bödőcs

Ez nem Tibike. Ez Tibor.

Mondhatjuk persze, hogy stand up. De annak veszettül szomorú. Azzal együtt, hogy veszettül vidám. De hogy ne lenne szomorú, hisz kinek adod elő? Egy pultos csajnak. Vegyük észre, még csak nem is a többi kocsmalakónak, hanem CSAK a pultos csajnak. Talán mert te vagy az első, aki már nyitáskor ott toporog, amikor még senki más nincs ott. Mert te vagy az, akit folyton odaesz a fene. Akit nem hallgat meg más, mint a pultos csaj. Hát ez már önmagában olyan, hogy attól megszakad a szív, ha jobban belegondolunk.

Két dolgot mondanék, amitől ez a könyv jó:
1.) Tar Sándorról mondták, hogy tudja, mitől lesz csend a kocsmában. Bödőcs meg azt tudja, mit fog játszani legközelebb a zenegép. Mert Bödőcs vágja, mi az a magyar, jobban, mint a komplett Magyarságkutató Intézet, hogy a turul nyelje le a mercijük slusszkulcsát, és szálljon el vele messzi napkeletre. Mert a magyar hagyomány az nem kipcsák-magyar rokonság, az nem lovasíjászat, de még csak nem is kalocsai minta. (Mert a kalocsai minta az hagyomány Kalocsán, de nem az Zalában.) A magyar hagyomány az a lila erekkel átszőtt orr, a töpörtő reggelire meg a pálinka fogmosás helyett, a karaszolás a szőlőben, meg hogy a polgármester megmondja, hogy ki kap közmunkát, és ha nagy a pofád, te mehetsz haza üres zsebbel. Bödőcs érti ezt, és ezért ül, amit mond.
2.) A hasonlatok. A bödőcsi humor - szerintem - amúgy is a hasonlatokról szól. Hogy összeférhetetlen minőségeket, szentet és profánt kezel egyetlen mondatban, és mellbe lök a metaforái vizualitásával. "Pocahontas, aki épp túlzásba viszi a léböjtkúrát egy Frida Kahlo-képen"- hát ebben van popkultúra, ezotéria meg képzőművészet is. "Magyarok Gyümölcsoltó Boldogasszonya, kenegessél Voltarennel" -itt meg a magasztos találkozik a végtelenül hétköznapival. Bolond mond bölcseket, bölcs mond bolondokat: egy tekintélyes tudásspektrum ad önmagának randevút, Kant utalás a Bérczesi Robi idézettel, József Attila Zámbó Jimmyvel kokettál, üzekednek a teljesen elütő szférák, hogy valami eredetit hozzanak létre. Sietek hozzátenni, ebből fakad e könyv legnagyobb hibája is. Mert az, hogy Bödőcs új, extrém metaforákat keres, többször oda vezet, hogy megbotlik, harsány vagy közönséges tónusba csúszik át - bizony-bizony, nincs kéznél közönség, aki visszajelezne, így aztán javítani sincs mód. De hát ezzel együtt még a túlzott trágárságnak is megvan a helye. Hisz egy kocsmában vagyunk, drága feleim, nem az operabálban.

Ez a könyv: szép. Tényleg szép, időnként egészen zsigerbe markolóan az. Ez a könyv: irodalom. Ami néha nem jelent épp sokat, tudom. De néha meg igen.… (mer)

Izgatottan vártam ezt a kötetet. Tudtam, hogy bitang sokat fogok idézni belőle, mert: „Szeretek idézni.” Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez a kötet valahol addig jó, amíg nem jelenik meg – mert óhatatlanul lesz részem csalódásban is, a kérdés csak az, hogy a „kicsit csalódás – nagyot csalódás” skálán ez a csalódásfok hol fog majd megállapodni végül. Nos, összességében közelebb a „kicsit”-hez.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy Bödőcsnek az áll jól, amikor olyan szerzőket dolgoz meg, akik gazdag szókészlettel bírnak, jelzőt és határozót és miegymást halmoznak halomba, valamint színes képi világot teremtenek. Ezzel szemben az olyan (jobb szó híján) korai minimalistákkal, mint Hemingway vagy Orwell, nem nagyon tud mit kezdeni – ilyenkor a keretsztori sem elég ahhoz, hogy elvigye a szöveget a hátán. Ezeket talán jobb lett vón’ kihagyni. (Továbbá: nagyon csábító lehet egy parodistának Rejtőt bevenni a kötetbe, már csak azért is, mert Hazai Attilával vagy Prousttal szemben őt legalább valóban olvasta mindenki. De hát tanuljuk meg végre, hogy ez nem megy. Továbbra is kutatja a tudomány, hogy miért nem, de nem.) Amúgy a kerettörténetek helyenként jól feküsznek – Kertész Imre a fociakadémián, vagy Bodor Ádám a Star Wars univerzumában engem meggyőzött. Az Esterházy- vagy a Hrabal-álnovellát akár a vonatkozó szerzők kötetében is el lehetne rejteni, nem biztos, hogy lefelé lógnának ki onnan. Ez azért nagy dolog ám, feleim. (Apropó Hrabal. Rohadtul feltűnő, Bödőcs stílusa alapjáraton mennyire hrabali – innen már csak egy lépés a kérdés, hogy vajon Hrabal tudott volna-é Bödőcsöt parodizálni. Szerencsére Rejtőt nem próbált.

Összegezzük. Reálisan véve tudom, négy csillagot kéne adnom. Mondjuk. De hát valljuk meg: ha az Így írtok ti-t lapozom, hát az se egységes. Marhára nem az. Az ilyen köteteket amúgy is csak azért olvassa végig az ember, hogy utána tudja, melyik lesz az az ’x’ darab (1… (mer)

"Mikor a szerzőt megismertem, még nagyképűen vallotta: "Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én." Aztán megtört, és írni kezdett, paródiákat, persze - és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre. Bödőcs írásaiban a páratlan irodalmi műveltség találkozik az igazi humorral Karinthy boncasztalán. Apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is. "Addig se iszik" - válaszolta a bölcs öreg, és igaza volt: Tibor írás közben sose iszik. (Hmm...) Mert ilyen az irodalom: nevel, tanít, szórakoztat - és amíg írunk vagy olvasunk, addig se iszunk. Tisztelet a kivételnek. Fogadják tehát szeretettel az irodalmi paródia Lemmyjét, a magyar humor Billy, a Kölyökjét, a búcsúszentlászlói Rabelais-t. "Tessék mosolyogni!" "
Cserna-Szabó András… (mer)